A Kaltofen nem kalt Ofen
Sok van, mit még nem tudok, ezek egyikét, nevezetesen hogy németül Óbuda annyit tesz, Altofen, ma megtanultam.
Annál is bizonyosabb, hogy így van, mert ha Altofen, akkor Kaltofen egész biztosan Hóbuda lesz. És ki ne tudná, hogy az meg micsoda? Naná, legalább annyian, mint akik nem ismerik Óbuda német nevét. Sőt. Ha fokozhatom még, és fokozhatom, hogyne. Hóbuda az a titokzatos hely, ahová Viola sokáig el akart jutni, hogy láthassa végre. Nekünk ugyan csak annyit mondott mindig, Óbudára igyekszik, akkoriban nem állt túl jól a hangok ejtésével, de amikor végre beteljesült hő vágya, igencsak csalódott volt: a havat hiányolta. Hát hol van itt a hó, és ha nincs, miért Hóbuda a neve???
Anna
Anna elköltözött. Saját lakásban, azazhogy saját albérletben lakik mától, egyedül fog ébredni (bár ki tudja...) és önállóan kell az egyik napot a másik után rendeznie. Én segítettem neki átcuccolni, összepakolni - bár az alapvető dolgokat egész ügyesen összekészítette maga is, még Neocitranról is gondoskodott, hátha, ugye. És találtam nála egy üveg masszázsolajat is. Vicces. Nálunk csak gyűlt, gyűlt, aztán halálra unta magát a polcon mind az olajos üveg. Na de legalább ő használja majd.
Azt hiszem, boldog, hogy teheti, hogy megteheti, és én is boldog vagyok, hogy megengedhetjük ezt most magunknak. Egyelőre még nem tudatosul bennem, hogy eztán már nem része a mindennapjaimnak, meg aztán gondolom, az első időben még nem is lesz így. Jönni fog, hol ezért, hol azért, meg talán, hogy lásson minket. De biztos jön majd egy pillanat, amikor belém hasít, hogy ez már mindig így lesz???
Vajon mindig így lesz? Vajon megállja a helyét a nagybetűsben, egyedül? Azt remélem, jobban, mint eddig. Valami azt súgja, azzal, hogy megelőlegeztem számára az önállóságot, végre rá is érez majd. Hiszen korban felnőtt, még ha sokszor nem is látszik annak.
Haj, haj, Anna... Legyen szép az estéd, és legyen szép minden egyes nap, amit az új lakásban töltesz!
Mi is van ma? 10-e? És 10 óra?
Úgy nagyjából. Akkor ugorjunk neki újra, aztán toljuk, amíg bírjuk.
Hogy is szokta idézni Zorbát a barátnőm? Táncoljunk, majd csak megjön a zene is...? Nos, még nem hallom, de várom.... Táncolni végülis jó. Akár még egyedül is. Bár párban jobb lenne.
Találtam egy kártyanaptárat, az virít rajta, hogy Elegünk van! Megfordítottam, de nem aktuális, két évvel ezelőtti. Miért is gondoltam, hogy idei???
So no one told you life was gonna be this way
Your jobs a joke, you're broke, your love life's D.O.A.
It's like you're always stuck in second gear
Well it hasn't been your day, your week, your month,
or even your year
but..
I'll be there for you
When the rain starts to pour
I'll be there for you
Like I've been there before
I'll be there for you
'Cuz you're there for me too...
You're still in bed at ten
And work began at eight
You've burned your breakfast
So far... things are goin' great
Your mother warned you there'd be days like these
Oh but she didn't tell you when the world would drop
you down on your knees but....
I'll be there for you
When the rain starts to pour
I'll be there for you
Like I've been there before
I'll be there for you
'Cuz you're there for me too...
No one could ever know me
No one could ever see me
Seems you're the only one who knows
What it's like to be me
Someone to face the day with
Make it through all the rest with
Someone I'll always laugh with
Even at my worst I'm best with you, yeah
It's like you're always stuck in second gear
And it hasn't been your day, your week, your month,
or even your year...
I'll be there for you
When the rain starts to pour
I'll be there for you
Like I've been there before
I'll be there for you
'Cuz you're there for me too...
I'll be there for you
I'll be there for you
I'll be there for you
'Cuz you're there for me too...
- Egyétek a brokkolifőzeléket, valami isteni!
- Tényleg isteni. De a virsli egyáltalán nem. Az ördögi...
Míg az urbánusok az egészség divatjának hódolnak, addig vidéken mintha épp a betegségnek lenne nagyobb kultusza.
Ahol nyaralni szoktunk, évtizedekre visszamenően arra emlékszem, hogy ha a szomszédot a hogyléte felől kérdeztük, mindig a gyötrelmes egészségi állapotáról számolt be. De legalább a feleségééről. Egyik évben a hasfala záródott ki, a másikban a gyomra, az epéje vagy a légutai, később aztán a feje vagy a végtagjai fájtak. A lánya érszűkületes lett, ő maga a májára panaszkodott sokat. És ez csak egy család.
Az orvosi rendelőbe nem lehetett beférni, és többnyire nem a nyaralók várakoztak. A gyógyszertárból is kilóg a sor mind a mai napig - bár ez mondjuk városon is így van mostanában, kell a sok vitamin, immunerősítő, ilyen-olyan csepp és por és készítmény és homeobogyó az egészség miján. De a mi kis falunkban nem effélékért, hanem vízhajtóért, szívgyógyszerért meg vérnyomáscsökkentőért állnak sorban.
Az elméletemet legmeggyőzőbben alátámasztó élményem azonban nem ebből a faluból, hanem egy másikból származik. Egy alkalommal ott kellett beadatnom a kötelező védőoltást a gyereknek, és hát amit ott hallottam...! Valóságos betegségverseny folyt, egymásra licitálva mesélték a rendelő várójában tömegesen megjelent falubeliek, kinek mi a baja, milyen kórság gyötri. Nem is volt komolyan vehető, akinek csak egy szimpla kis influenzája volt. Az semmi! Legalább valami szövődmény, mondjuk húzódjon a szívre vagy az ízületekre, de mindenképpen legyen félrekezelés, amiből következik a semmirekellő orvosok ócsárlása, valamint a vajákos módszerek csere-beréje. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a falusi rendelőnél messzebbre nemigen hajlandók menni, pláne nem rendszeres kezelésekre, gyógytornára, fizikoterápiára. Injekciókúrát is csak úgy vállalnak, ha az orvos házhoz jön. De jöjjön is, mert az valóságos rang, és persze a vagyoni helyzet mérőfoka is, hiszen az orvosnak kijár a boríték.
Apósom ebből a faluból való. Gyakorlatilag amióta ismerem, egyfolytában betegeskedik. Még egy jó napja nem volt, amikor tett volna egy lendületes sétát, vagy végzett volna valami jóízű fizikai munkát. Táncolni sem láttam a fia lakodalmán - habár azt amúgy is jobb lenne inkább elfejteni, valószínűleg szerinte is. Inkább csak heverni és aludni láttam naphosszat, meg elhaló hangon panaszkodni a rossz egészségi állapotára. A lányai is mindig aggodalmaskodva sopánkodtak, hogy apuka milyen rossz bőrben van. Egy alkalommal anyósom is egészen összetört, amikor az ura a kórházban feküdt, hogy vajon mi is lesz vele egyedül. Aztán a papa hazajött és folytatta ott, ahol abbahagyta.
Ennek már ide s tova húsz éve, és apósom még mindig ugyanúgy van. Most épp kórházban. S noha az orvosok szerint is kész csoda, hogy még mindig felvehetik a belosztályra, úgy látszik, apukában sokkal nagyobb az élni akarás, mint amit a mikrotársadalom megkívánna. Én sajnálom, hogy nincs jobban, sőt, sokkal jobban - de egész egyszerűen képtelen vagyok már komolyan venni, hogy a halálán van. Pedig lehet, hogy épp most, és talán, ha nem kiáltottak volna ennyiszer farkast...
Az is nagy kérdés, hogy vajon miért van ez így? A városiak gyorsabban követik az új trendeket? Vagy a falsuaik így akarják felhívni magukra a környezetük figyelmét? Hogy nem törődnek velük eleget, hogy nem szeretik, becsülik őket, hogy nem töltenek velük elég időt? Így aztán majd kénytelenek lesznek észrevenni, hogy ők is a világon vannak? Tudjuk, hogy vidéki ember nem beszél sokat magáról, hogy inkább elzárkózik, magába fojtja a bánatát, vagy italba öli, esetleg durvaságba, de semmiképp nem mutat gyengeséget kifelé. De a betegség, az más, az valahonnan kívülről jön, arról mi magunk nem tehetünk, ugye, nem? De ha meg igen, akkor a megfeszített munka okozta, hogy nem kíméltük az erőnket, ez a bizonyíték, hogy megtettük mindent a családunkért, hiszen lám, betegre dolgoztunk magunkat. Hát, önámításnak legalábbis jó... Ám lehet, hogy többet ért volna, ha azon ritka alkalmakkor, mikor az unokái meglátogatják, velük tölt néhány kellemes órát ahelyett, hogy a megszokott ágyának hódol.
De talán tényleg az lenne a legjobb, ha az orvosok a betegszámmal fordított arányban vehetnék fel a fizetésüket. Még városon is.
Ma végre eljutottam tornázni,
és ott, torna közben, az alakformáló gépek unalmas csörgésében igencsak elszégyelltem magam. Itt vagyok, egy csomó
nő között, akinek mindnek van ideje is és pénze is arra, hogy tornázni
járjon, kulturált körülmények között tartsa magát fitten, mert
egyébként az életmódja totál életképtelenné teszi, miközben a világ
nagy részén az ott élő nőknek nem az a fő problémájuk, hogy van-e
narancsbőrük, hanem hogy tudnak-e enni adni a gyerekeiknek. Mindehhez hajnaltól késő estig kemény fizikai munkát végeznek, gyakran olyat, amit nálunk a férfiak sem bírnának. Nekem
megadatott, hogy annyi gyerekem születhessen, amennyit akarok, (és csak
a fiam rokkant ebbe bele :-S), míg mások már a harmadiknak sem tudnának ágyat állítani, gyerekek sora kerül az utcára, vagy törvénnyel tiltják, hogy akár a második is megszülessen. Nem élünk ugyan fényesen, de nem is kell
eljárnom takarítani, hogy etetni, ruházni tudjam a csapatot, belvárosi lakásban lakunk,
van hova menni nyaralni, fűtött szobában (mondjuk most épp a Nap fűti
;) ), számítógép mellől panaszkodom a barátnőimnek, hogy milyen csuda
rossz is nekem... Pedig nem kell engedélyt kérnem a férjemtől, hogy
kicsinosítsam magam vagy hogy elutazzam, ahová akarok. Óriási a
szabadságfokom a Föld összlakosságához képest, egészségesek a
gyerekeim, és ha van is panasz az oktatási rendszerre, tudom őket
taníttatni. Nem tartozom megvetett kisebbséghez, ha csak a kövéreket nem
számítjuk ide, de az megint nem megy, mivel már mi vagyunk többségben. :-P
Meg kéne nézni egy indiai asszonyt például, vagy egy siíta mohamedánt, mitől érzik magukat jól vagy rosszul? Mi ad értelmet az életüknek? Hátha tanulhatnánk tőlük...
Mi itt tökéletes szereptévesztésben vagyunk, úgy érzem, hiszem a csapból is a szex folyik, meg a jogom van a jussomhoz, megy a "megérdemlem"-propaganda. Azt gondoljuk, hogy ha nem kaptuk ki a tökéletes partnert a majdnem kifogástalan gyerekekkel (kifogás is csak azért kell, hogy elég vagány legyen az a srác), ha nem úgy ölelnek és nem azt susogják a fülünkbe, amit a pletykalapok szerint elvárhatnánk, vagy amiről a világ dolgaiban mélyreható jártasságot szerzett barátaink biztosítanak, akkor vége a világnak. Nem, nincs vége, mint ahogy akkor se, ha nem olyan lakásban élünk, vagy nem olyan ruhákat hordunk, mint a lapokból látjuk. Hajszoljuk az elérhetetlent, és gyakran épp ettől vagyunk boldogtalanok.
Nem akarok cinikus lenni, hogy már kellett a válság, de hogy nekünk, vagy legalábbis nekem, beszéljek csak magamról, érdemes lenne kicsit átállítani a váltót, az biztos.
"Volna szíved megtenni vele?"
"Igen, van."
Egy év szívós munkája vesztett értelmet ezzel a rövid párbeszéddel. Egy év önfegyelme, igyekezete. Egy éven át nyelt és hallgatott Ági olyankor, amiért korábban biztosan kihúzta volna a tanári gyufát. És észre is vette mindenki a forradalmi változást, még az osztályfőnöke is, aki a fenti beszélgetést oly röviden lezárta. Azt nem lehet mondani, hogy ne vette volna észre. De nem módosít a szaván. Ő aztán nem. Mert ugye akkor hová lenne a híres következetesség???
Miért van az, hogy hideglelést kapok a következetesség szótól? Például az ilyen esetek miatt. Szememben a következetesség a felnőtt csökönyössége. A következetes nevelő nem mérlegel, nem tekint a gyerek személyiségére, a szituáció egészére, a következetes nevelőnek egy dolog a fontos: az ő saját szava. Mindenek fölött.
A gyerek hibázott egy éve. Nagyot hibázott - na de hogy ekkorát, az csak most vált bizonyossá. Eljárt ugyanis a szája, és kimondott a tanárra, egészen pontosan a tanár viselkedésére egy olyan jelzőt, amelyre ma kénytelen vagyok azt mondani, hogy találó volt... Hozzáteszem, hogy a szó nem volt sem trágár, sem obszcén, szimpla sértegetés volt csupán. És persze dühöngött, és egész biztosan el is torzult az arca. Mint mindenkinek, aki úgy érzi, méltatlan eljárás elszenvedője. Egyszóval egy hisztiző 12 éves állt szemben egy - szintén hisztiző felnőttel. Aki is az ominózus szó elhangzása után azonnali hatállyal lerendelt engem a gyerekért a másnap(!) végződő, 150 kilométernyire lévő táborba, hogy hoznám el, mert ő nem tűri, hogy egy gyerek így beszéljen vele... Gondolom, egész tanári pályájának ez volt a legkritikusabb nevelési helyzete.
Aztán Ági megkapta a kötelező igazgatóiját, valamint, mert ennyi hogy is lenne elég egy dacos kamasznak egy ingerült megjegyzéséért, az azonnali eltiltást az egy évvel későbbi (azaz a mostani) erdei iskolából. Már tavaly sem értett a döntéssel egyet a szülők egy része, hiszen ha előre megmondatik, hogy valaki nem mehet el valahová, akkor miért is igyekezzen? De a gyerek mégis megpróbált mindent, hiszen ez az utolsó erdei iskola az osztály életében, természetesen nem szeretett volna kimaradni belőle. Ági jó közösségi ember.
Az osztályfőnöknek egy egész éve lett volna arra, hogy higgadt fejjel végiggondolja a hirtelenjében kimondott büntetést. Az én gyerekemnek csak néhány másodperce arra, hogy elkövesse a vétket.
Éljen a következetesség, ami nincs tekintettel a gyerek igyekezetére, nincs tekintettel arra, hogyan fejlődik a személyiség, amely nem ismer könyörületet, amely nem képes más körülményt mérlegelni, mint hogy mitől nő a tanári tekintély!
Pedig az sokkal nagyobbat nő az emberségtől, Aminek a hiányát a kamaszok hamarabb kiszagolják, mint kutya a kolbászt.
Andrea tudná. Ő biztosan tudná.
Én azonban nem tudom, miért makacsolja meg magát rendre Julika a gyógytornán. Pedig olyan helyes a gyógytornásznője, annyi ötletet visz bele a tornába, játékosan, kedvesen biztatja, még nézni is jó. Ő viszont néhány hetente menetrendszerűen sztrájkol, totálisan ellenáll, még csak arra se hajlandó, hogy összeszedje a cók-mókját és elhagyja a terepet. Hihetetlen durcás fejjel gubbaszt egy helyben, és csak hat lóval lehet odébb tolni.
Mivel már iskolába készül, most még komolyabban próbáltam odahatni, nem csak annyival, hogy jó, akkor ma nem lesz torna, hazamegyünk. Hiszen az iskolában nem lehet azt mondani, hogy jó, ha ma nincs kedved, akkor hazamegyünk! Úgyhogy kilátásba helyeztem, ha nem kapja össze magát, ugrik a holnapi óvodai kirándulás.
Mondanom se kell, ez se hatott. Egyáltalán, semmi se hat ilyenkor, se az ígérgetés, se az ölelgetés, se a fenyegetőzés, se az ajándék.A jó szó épp oly kevéssé, mint a szidalom. Az idő se sokat ér, már legalábbis ha nem órákra gondolunk.
Hát bevittem az oviba, mondván, jobbat most úgyse tehetek, és megpróbáltam ráadni a ruhákat, mondjuk nem nagy sikerrel. Amikor is előjött Csilla, akibe egy óvatlan pillanatban még jól bele is rúgott....
Én meg, miközben persze kellően haragvó ábrázattal elhagytam a terepet, nagyon megsajnáltam Julit. Valami mély bánat ült a szemében, valami nagyon mély, nagyon ősi, nagyon eredendő. Miért? Miért haragudott ennyire, és valójában kire is? Vagy mindenkire? Vagy csak magára?
Andrea biztosan tudná.
Csak én nem tudom.
Az elmúlt hetet a jövő nemzedékek számára az elvesztés heteként jegyzi majd a házi történelem.
Először a kutyánk tűnt el, abszolút az én hibámból, mégpedig a szokásosból fakadóan: hogy rutinszerűen csinálok dolgokat. Így szoktam rendszeresen eltévedni például, mert beülök az autóba és csak úgy vezetek, vezetek, mint ahogy minden nap, még akkor is, ha nem a megszokott, minden nap bejárandó utat kell megtennem. Hányszor kanyarodtam be ott, ahol mindig szoktam, ahelyett, ahol kellett volna, de hányszor...! Aztán korrigálhatok buzgón.
Hát most a kutya ment el, csak azért, mert a megszokott rutin szerint kiengedtem az udvarba, ahogy máskor is, ha valaki elment itthonról, a kutya pedig ilyenkor mindig szépen visszajön a lakásba, miután az udvar végéig kísérte a távozót. Csakhogy most én magam mentem el otthonról, és engem, a választott gazdáját kísért ki az udvar végébe, és persze esze ágában se volt visszamenni a lakásba, hiszen én nem voltam ott, mint máskor mindig. De én bíztam a rutinban, és persze, hogy nem aszerint alakultak a dolgok. És még csak vissza se telefonáltam az otthon maradóknak, hogy tartsák szemmel az ebet. Még szerencse, hogy sikerült megtudni, hol van, másnap pedig a világ talán legboldogabb kutyáját tartottam a kezemben, amikor érte mentem.
Rá egy napra Viola veszett el, dühiben, meg az én dühömben (szóval jól összevesztünk), de szerencsére ő azért annyira nagyon nem, csak én nem találtam. Idegeskedésnek elég volt az is.
A következő nap drága gyermekem elvesztette az egész ünneplőjét, kokárdástul.
Ma meg... Ma meg Kiscsillag tűnt el a múzeumból, a kézműves házból, de ő aztán egészen, ki az utcára, két, feladatát híven ellátó biztonsági őr figyelő tekintete - hát hogy is mondjam... ellenére? mellett? Mindenesetre nem vették észre, hogy az általuk őrzött épületből kisétál egy négy és fél éves gyerek. Több utcányira a múzeumtól találták meg, még szerencse, hogy amúgy is teli volt rendőrökkel a város, aminek más körülmények között olyan nagyon azért nem örültem volna.
Azért jó, hogy vége ennek a hétnek. Bár azt mondják, minden jó, ha a vége jó.